Az ünnepi időszak alatt én is, csak úgy, mint sokan mások a családi/baráti látogatók hazamenetelét követően átadtam magam a filmes bakancslistámnak végignézegetésének. Ekkor került elő a listáról egy, az általam legutóbb olvasott filmkritika kapcsán elkaszált alkotás: a Gyilkosság az Orient Expresszen. Nem vagyok nagy híve a könyvadaptációknak, mivel sokszor nem hozzák a filmek a velük szemben támasztott követelményeket, de a trailer megtekintését követően úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek a filmnek.

Ez nem az a Poirot akit ismertél
Meg is jelent a képernyőn csakhamar egy különös bajszos, erős francia akcentussal beszélő úriember, akinek a megjelenése igencsak megdöbbentő volt számomra, nekem, aki a David Suchet által megszemélyesített Poirot filmeken nőttem fel. Felejtsük el az eddigi Poirot megszemélyesítéseket! Ez a nyomozó se nem alacsony, se nem pocakos, bajusza pedig olyannyira különleges, mint a maga a karakter-itt azonban olyan férfiról van szó, aki ezt a kétségtelenül feltűnő arcszőrzetet is a legnagyobb magabiztossággal képes viselni!

A lenyűgözően kék szemű Kenneth Branagh filmszínész, mint Hercule Poirot.
 

A régi hősökből újak születnek
A kezdeti kényelmetlenséget követően azonban magával ragadott ennek a hűvös eleganciájú úriembernek a karaktere, aki a legutóbbi bűncselekmény miatt felzaklatott tömeg hangorkánja ellenére is a tökéletes reggeli megtalálásával van elfoglalva.
Semmi kétség ne essék, ez a karakter egy cseppet sem visszafogott a maga különcségeivel: az első percektől fogva nyilvánvalóvá válik a nyomozó perfekcionista jelleme, és a legkifinomultabb fogások iránti szenvedélye. No meg az, hogy a legtöbbször kéretlenül megfogalmazza a véleményét bármivel, és bárkivel kapcsolatosan. Miután játszi könnyedséggel megfejtette az eltűnt vallási relikvia rejtélyét, csakhamar egy újabb megbízás közepén találta magát, amely megkívánta a nyomozó jelenlétét az Orient Expresszen.

Paradigmaváltás a Poirot lelkületben
Ha bármikor is kétségem lett volna, hogy ez a Poirot más lesz, mint az eddigiek akkor tádám: amíg David Suchet Poirot-ja igazi karót nyelt úriemberként kilincsel a helyért az Orient Expresszen, és fennen hangoztatja, hogy nem probléma, ha nincs szabad ülés, majd a másnapi vonat járattal indul csak útnak, addig Kenneth Branagh Poirot-ja elvárja fiatal vonatigazgató barátjától, hogy helyet biztosítson számára a vonaton.

Végre egy olyan színészgárda, ahol minden karakter a maga egyediségével tesz hozzá a történethez.
 

Vontatott történetvezetésből lebilincselő krimi
A történet az Orient Expresszre való felszállást követően kissé vontatottnak tűnhet, de ekkor is fel-felcsillannak az egyes szereplők által képviselt személyiségek:
Caroline Hubbard a külföldi útján leendő exférjét kutató középkorú módos dáma, az embertelen, műveletlen, önjelölt régiségkereskedő Edward Ratchett a későbbi áldozat, a már-már betegesen rasszista Gerhard Hardman Professzor, és a többiek.

Johnny Depp végre álruhában!
Bár imádom az extrovert önimádó karaktereit, de megkönnyebbüléssel vegyes elégedettségemre ezúttal a bőröndjében hagyta a túlmozgott, túlmimikált színészi játékát, és csak csendes, de dermesztő kegyetlenséget sugárzott magából. Nem mondom, hiányzott kissé, hogy többet tudhassunk meg a karakterről-de jó volt ez így! Épp elég időt kapott a vásznon ahhoz, hogy ösztönös utálatot ébresszen a maga irányában, és a történetvezetés szempontjából csak ez volt a lényeg.

Johnny Deppnek jól állt a maffiózó lelkülettel bíró önjelölt régiségkereskedő karaktere.
 

„Végre” megtörténik a gyilkosság
Az Orient Expressz egy váratlan hó leomlás miatt kisiklik és fény derül a gyilkosságra, melynek áldozata nem más, mint a közutálatnak örvendő Edward Ratchett. Az Orient Expressz calais-i kocsi kalauza Pierre Michelle a 2010-es filmfeldolgozással ellentétben ezúttal fiatal, pajkos ismerőse Poirot-nak, aki kétségbeesve kéri a zseniális detektívet, hogy fejtse meg az egyébként unalomra kárhoztatott szürke agysejtjei megmozgatásával a gyilkosságot. (Csak az oldal margójára: Marwan Kenzari német színész elragadóan sármos a szerepben!)

Poirot nyomozása során valódi életre kel a színészgárda
Ahogy megindul a nyomozás, úgy kel életre a híres neves színészgárda: az isteni igazságszolgáltatásról szónokló látszólag csendes, de meglepően határozott fiatal nő Pilar Estravados, (Penelope Cruz) a titokzatos múlttal bíró, és alkohol problémákkal küzdő Hector MacQueen át, aki a meggyilkolt áldozat jobb keze volt. De ne hagyjuk ki a felsorolásból a folyton szinte minden férfival kacérkodó szőke ciklon Caroline Hubbardot sem, (Michelle Pfeiffer) aki az egyik legfontosabb szereplővé válik a film végére, ahogy lehull álcájáról a lepel. Minden színész hozzátesz a maga egyediségével a történethez, és míg a 2010-es feldolgozásban a film végére ürességet érez magában a néző, és érdektelenséggel figyeli a gyilkosságban részt vett 12 ember sorsának alakulását, addig ez a feldolgozás szívből megérinti a nézőt. Könnyeket csal az ember szemébe a karakterek lelki szenvedése, amelyet megtámogat nem tolakodó módon a csodálatos melankólikus dallam, amely többször is felhangzik a film alatt, amikor bemutatásra kerül az Armstrong család tragikus esete. A gyermekrablás-majd gyilkosság esete, amely 12 karaktert fon maga kör láthatatlan szálakon amelyeket Poirot természetesen nem kis nehézségek árán a történet során felderít.

Erős nők akik kétségtelenül megállták a helyüket Poirot mellett.

Végkövetkeztetés
A Gyilkosság az Orient Expresszen egy nagyon jól sikerül feldolgozás, amely egyedi módon, új hangot megütve mutatja be ezt a korábban már olyan sokszor feldogozott történetet. A színészgárda csodás, mindenki a maga módján tesz hozzá a történethez, egyetlen karakter sem lenne elhagyható, noha a földrajz iránt rajongó nevelőnő Miss Mary Debenham bennem nem keltett túl sok együttérzést, de bőven kárpótolta ezt a hiányosságot a film végén brillírozó Michelle Pfeiffer, és az egész film alatt hihetetlen erővel jelenlévő Poirot.
Ha valaki szereti Agatha Christie történeteit, véletlenül se hagyja ki ezt a filmet! Én már alig várom, hogy Kenneth Branagh újra Poirot szerepébe bújjon, immár a „Halál a Níluson” történetében!